Várlak!

Huszonéves homlokomon,  

hirtelen ősszé lesz a nyár.  

Bár bujdosok, de egy-egy ránc,

mégis rám talál.

Rejtőzöm az idő elől,

de az elmúlás csak keres.

Ha sokára jössz szerelem,

már a ráncok mögött keress! 

.

Idegen repülőgép

A mai napon hamarabb sötétedett.

Talán, hogy korábban láthassam az eget.

De a csillag, amibe szerelmet fogadtunk,

nem ragyog már nekem.

Csak egy gépet látok repülni.

Olyat, mivel itt hagyott a szerelmesem.

Nézem még egy darabig, bár igen messze száll.

Majd olyan távol kerül, hová szemem nem lát már.

Várok még egy kicsit, míg a könnycsepp végig ér az arcomon.

Így búcsúztatom; örökre,

az én menyasszonyom.

.

Vígad a táj

Lehunyom szemem,

és belélegzem illatát.

Így hallgatom – békén –

a madárének dallamát.

Szerelmes szívem,

most még érzőbben dobog.

Egyre vígad a táj;

és én is boldog vagyok.

Érezni az életet,

kézzel fogható.

Előbújik minden,

mit eddig eltakart a hó.

Az egy szín fehér után,

mint száz szivárvány ragyog.

Egyre vígad a táj;

és én is boldog vagyok.

Köszöntelek tavasz,

vártalak már régen.

Sok bánat ért engemet,

az elmúlt hideg télen.

S most hogy itt vagy újra,

végre megnyugodhatok.

Egyre vígad a táj,

s vele boldog vagyok.

Gyerekek

De jó volna gyermek lenni.

Önfeledten játszadozni.

Néha - néha álmodozni,

hogy egyszer én is felnőtt leszek.

Meseszerű álmodozás;

ilyenek a gyerekek.

De jó volna gyermek lenni.

Bús arcokra mosolyt tenni.

Mindezt csupán azzal,

hogy önfeledten nevetek.

Meglágyított szívdobbanás;

ilyenek a gyerekek.

De jó volna gyermek lenni.

Vagy ha voltam már, azt nem feledni.

Minden erőmmel azon lenni,

hogy újra őszinte legyek.

Igazmondó csodalények;

ilyenek a gyerekek. 

Tisza folyó

Fiatalember vagyok.
Épp úgy fiatal,
mint ahogy ember.
Ki ha kell vitézül bátor,
de ha magamarad félni is mer.
Így állok hát most itt,
csöppet sem bátran.
Kullogva új lakom nyomában;
sorsom költöztetett Szegedre,
de én építettem házam.

Tisza folyó!
Beléd mondok mindent amire csak vágyhatok.
Follyál vele minél messzebb,
hol talán meghallhatják angyalok!
Idegen vagyok!
De te meghallgatsz, s ez bíztató.
Én befogadnálak!
Te befogadsz?
Tisza folyó.

Igaz nem bátrak lépteim,
de visznek és ez fél siker.
S utamon belémkarol szerelmem
hogy ne inogjak, ne essek el.
Csak Ő az aki hisz bennem.
Még én sem hiszek magamban.
De mind bátrabbak lépteim,
ha keze itt van karomban.
Ez szerelem, Tisza folyó!
Ő egy oylan társam nekem,
mint neked a híd;
a régi és az új Szegeden.
Nem kérdez csak átölel.
Bár néha észveszejtőn folyni kell.
Összerogyni sosem fog,
csak oltalmazón néz, ölel.

Tisza folyó!
Beléd mondok mindent amire csak vágyhatok.
Follyál vele minél messzebb,
hol talán meghallhatják angyalok!
Idegen vagyok!
De te meghallgatsz, s ez bíztató.
Én befogadnálak!
Te befogadsz?
Tisza folyó.

S hogy mi a célom?
Az hogy tanító legyek.
Arra vágyom, hogy okíthassak gyerekeket.
S ha egyszer majd gyermekem születik
jó emberré neveljem.
Teszem ezt majd úgy,
mint ahogy apám nevelt engem;
s ahogy tanáraim okítanak
itt az egyetemen.
Ez hát nekem Szeged. S ez vagy nekem Tisza folyó!
Megálmodott jövő, amit élni volna jó.
S ha nem leszek már fiatal,
akkor is megmaradok ember.
Egy Szegeden lett tanító,
sok-sok szeretettel.

Drága Tisza folyó!
én beléd mondok mindent, amire
csak vágyhatok.
Te csak follyál minél messzebb;
várnak már az angyalok!
Jó barátod vagyok,
ki meghallgat, s ez bíztató.
Befogadtuk egymást.

Szeretlek

Tisza folyó!

Nézéseim

Komótosan ballagok.

 Léptek visznek át a városon.

Több ezerszer illette

e vén betont a lábnyomom.

Magaménak érzem,

lehet enyém is már talán.

Hisz nézéseim ott ragyognak

száz épület falán.

Megőriztek engem.

 Minden szavam, tettem.

Én is őrzöm Őt,

felnőtt gyermeki szememben.

Itt tanultam járni,

 s talán itt is felejtek el.

Drága Orosháza,

 Te mindig enyém leszel.

Orosházi közterek

Ezer város utcaporát írta már meg költő.

A Te porod majd én írom, hisz az is nagy, hömpölygő.

Bízom benne szívből, költő helyett én is jó leszek;

Ahogy Ti is jók vagytok nekem orosházi közterek.

Mindenkori csodálattal nézek Tirajtatok körbe.

Ha valakinek, hát nekem hazám az Alföld Gyöngye.

Mert ülhetek tóparton Gyopároson, megkaristolt Árpád-kerti padon,

Tudom, hogy ahol megpihenek az az én városom.

Emberek jönnek-mennek, hogy hová is, azt nem tudom.

Csak nézem őket én, és a sárga Táncsics gimnázium.

Dózsa Györgynek útján mindig megemlékezem,

Hogy egykor gettó állott ezen a helyen.

A tűz rágta Tóth-malom megárvulva vár.

Hogy megemésztett belsejét valaki adja vissza már.

Szent István szobrára mindig mosolyogva nézek,

Ahogy hátat fordít büszkén a Győri Vilmos térnek.

Orosháza utcaporát, ha megírná egy költő,

Híre menne rímbe szedve, milyen nagy hömpölygő.

Én írtam róla pár sort, hogy nekem mit jelentetek,

Hogy milyennek látlak Bennetek, orosházi közterek.